Politész

Idézet G. Fodor Gábor legutóbbi blogbejegyzéséből:„Nagyvonalúnak lenni alapvetően azt jelenti, megtehetnénk, de még se tesszük. Meg van hozzá az erőnk (felhatalmazás, parlamenti többség stb.), de mégse élünk vele. Ezt a nagyvonalúságot nem a szív, hanem a politikai érzék diktálja. Vagyis a nagyvonalúság nem karakterünk állandó vagy legalábbis meghatározó vonása, hanem egy felismert szükség.”

Tévedés!
A nagyvonalúság – hasonlóan a többi erényhez – középhatár, vagyis két túlzó eljárás – ebben az esetben a fösvénység és a tékozlás – végletei között elhelyezkedő helyes cselekvési mód. Ebből következően – ugyanúgy, mint a többi erény esetében – a nagyvonalúság erénye is feltételezi a helyes észnek megfelelő cselekvés, a phronesis, a gyakorlati okosság intellektuális erényét. Bizonyos jellegű „politikai érzék” – vagy nevezzük inkább társas kompetenciának – minden erényhez szükséges. Ebből pedig az is következik, hogy a nagyvonalúság ugyanúgy a karakter állandó vonása, nem pedig az érdek érvényesítő kalkuláció esetleges következménye, mint a többi erény.
Ha csak a kalkulatív ész, vagyis az agyafúrtság motiválná a nagyvonalúságot, akkor a kérdéses cselekedett nem a valódi erény következménye, hanem csak az erény látszatának folyománya lenne.

Hogy miért lehet szükség erre a látszatra, vagyis a nagyvonalúság erényének színlelésére? Erre adhat választ a következő gondolatmenet:

„Nagyvonalú mindenekelőtt a győztes tud lenni, és még az is lehetséges, hogy a nagyvonalúság képes győzelemmé átfordítani egy vesztesnek látszó helyzetet. Mert bár lehet ugyan kisstílűen is győzni, de a győztes nagyvonalúsága erőről árulkodik. A nagyvonalúság az erősek politikai erénye, mert erő kell ahhoz, hogy ne tegyünk meg mindent, ami egyébként hatalmunkban állna. Aki meg tudja mondani, hogy van X dolog, amit semmilyen körülmények között nem tenne meg, az az igazán erős. Aki erre nem képes, az nagyvonalú se tud lenni, vagyis valójában gyenge. Mivel a nagyvonalúság elválaszthatatlan a győzelem-vereség kérdésétől, ezért kell kimondani, hogy most éppen ebben a helyzetben nagyvonalúan jártunk el. A nagyvonalúságot ezért valójában csak elszenvedni lehet. A politikában egész egyszerűen rosszul érzi magát az, akivel szemben kifejezésre juttatják, hogy most éppen nagyvonalúak voltak vele szemben, mert a nagyvonalúság gesztusa aláhúzza az illető gyengeségét.”

A valódi nagyvonalúság tehát az erősek erénye, kiváltsága. A nagyvonalúság színlelésében pedig az érdekelt, aki gyenge, viszont erősnek akarja mutatni magát. Az ilyen személy a nagyvonalúságnak éppen azt a variációját képtelen felmutatni, ami az ő adott helyzetében odaillő volna. Ez lenne a vesztes nagyvonalúsága, vagyis annak elismerése, hogy vesztett, hogy gyengébb. Láthattunk-e ez utóbbi típusú nagyvonalúságra példát valaha a nagyvonalúság erényével éppen most felruházott egyén esetében? Jogosan nyilvánítható-e nagyvonalúnak az, aki a híres, hírhedt „a haza nem lehet ellenzékben” szlogen szerzője? Vagy csupán a nagyvonalúság színleléséről van szó, ami éppen a nagyvonalúság erényének hiányát, a vert helyzet elfogadására való képtelenséget tükrözi.

Az értékelő szövegben, és az értékelt tett körülményeiben több tényező is azt a sejtést erősíti, hogy itt csak egy erény látszatáról, színlelésről, illetve a színlelés marketingjéről, vagyis csupán a médiakormányzás újabb megnyilvánulásáról van szó.

Először: Hitelesebb lenne, ha a kérdéses törvénytervezet visszavonása a valódi erő birtokában történt volna meg, vagyis az Alkotmánybíróság elmarasztaló ítélete előtt.
Másodszor: Az értékelő szöveg szerzője, hibásan határozta meg a nagyvonalúság erényét, ami szintén arra utal, hogy itt csak egy vert helyzet szépítéséről van szó. Ő maga írja, hogy a nagyvonalúságot, nem a karakter, hanem csakis a politikai számítás, a szükség felismerése motiválhatja. Ezzel elfedi azt, hogy ilyen erény valójában nincs, vagyis egy ilyen meghatározás csak az erény látszatára érvényes. A valódi erény ugyanis nem más, mint az a képesség, hogy egy konkrét szituációban a helyzethez leginkább illő cselekvési formán keresztül fejezzük ki az adott helyzetben leginkább helyénvaló erkölcsi érzésünket.
Az erény hibás meghatározására építő szerzői eljárás valószínűleg nem a véletlen műve. Arra vezethető vissza, hogy a szerző machiavellista rendszerében nem lehet különbséget tenni a valódi erény és az erény látszata között. Másképpen fogalmazva: A posztmodern machiavellista esetében, aki arról ismerhető fel, hogy elmossa a valódi erény és az erény látszata közötti különbséget – hiszen mi más lenne a modern kommunikációs technikákat alkalmazó politikai image felépítésének az alapja, ha nem ez – jó okunk van arra a feltételezésre, hogy minden esetben csak az erény látszatát akarja eladni nekünk.

Harmadszor: Többször is érzékelteti, hogy a győztes nagyvonalúsága terhes a vesztesnek félnek, és ezért ez utóbbi képtelen elismerni a nagyvonalú tett nagyvonalúságát. Többek között éppen azért jár így el a vesztes, mert belőle viszont hiányzik a nagyvonalúság erénye, ami az ő helyzetében annak elismerését kívánná, hogy gyengébb.
Ezzel a gondolatmenettel azonban több probléma is van. Egyrészt – a valós tények ismeretében – nehezen igazolható, az a kijelentés, hogy az ellenzék ne lenne tudatában, és ne ismerné el saját gyengeségét a hatalommal szemben. Másrészt – mivel a szerző egy posztmodern machiavellista – jó okunk van arra a feltételezésre, hogy a vesztesek „nagyvonalútlanságával” kapcsolatos megnyilatkozások mögött írottak inkább performatív mint leíró szándék húzódhat meg. Másképpen fogalmazva, nem konstatálja, hanem létrehozza a nagyvonalúság híján lévő ellenség képét. Így az a lehetőség se zárható ki, hogy a „győztes” csak azért „nagyvonalú” mert – a saját értelmezési keretei között – ezzel is csapást mér a gyengébbik félre. Másképpen fogalmazva: nem másról van itt szó, mint a nagyvonalúság látszatával, a „nagyvonalúskodással” demonstrált erőfölényről. Ráadásul – tekintve a valós helyzetet, vagyis azt, hogy a kormányoldal vereségről van szó – az erőfölény demonstrálása nem is az ellenségeknek szól, hanem önmagának. A nagyvonalúskodás gesztusának valós célja eszerint nem más, mint az erőfölény hamis tudatának fenntartása.

Kik azok az "igazi" liberálisok?

http://mandiner.blog.hu/2013/03/26/a_szalonkepes_europeer_liberalis#comment-form

„Kezdeti tombolása után a megszelídülő, igazi liberalizmus ugyanis rádöbben, hogy a hagyomány kikerülhetetlen dolog.”
Így van! Kivéve persze, ha a kívánatos hagyomány nem áll rendelkezésre. Ez persze nem igazi gond, mivel hagyományt teremteni is lehet. A hagyomány teremtése pedig nem is jelent gondot, hiszen egy igazi liberális azt is jól tudja, hogy végső soron minden hagyomány csak konstruált hagyomány lehet.

Ezért az az elvet, hogy a hagyományt „Érdemes elfogadni alapelvként és gondolkodási módként, utópiák építése helyett.” Csak az utópikus gondolkodás retorikájának változásaként lehet érteni.

„Arra is rájön, hogy a természettörvény megkerülhetetlen, s hogy mindig is lesznek tekintélyek, akiknek engedelmeskedni kell.”
Így van! De egy korszerű liberális egyúttal azt is tudja, hogy a tekintély nem azonos az erővel, és ezért nem a zsarnoki uralom az anarchia egyetlen alternatívája! Ebből pedig az is következik, hogy a jelenlegi erőszakos kormányzati politikának nem tulajdoníthat tekintélyt, és nem is értelmezheti azt valamiféle tekintélyteremtő törekvésnek. Sőt az is következne ebből, hogy egy igazi, korszerű és konzervatív liberális, a balkáni fogsor kivillanása után azonnal otthagyja a jelenlegi jobboldalt.

„Az igazi liberalizmus szkeptikusan elfogadja az egyenlőtlenségeket, és nem próbálja kijavítani az embert, mivel az emberi méltóság tisztelete a gondolkodásának egyik alappillére.”
Ez viszont már hatalmas csúsztatás!
Egy igazi liberális ugyanis jól tudja, hogy az emberi méltóság elvének elfogadásából ugyan levezethető az a tétel is, hogy nem akarjuk kijavítani az emberi természetet, ebből viszont nem következhet az, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket is természeti adottságként kell kezelnünk.

Természetesen a társadalom a forrása annak az egyéni identitásnak, amely „megalapozhatja” az emberi méltóság tanát. De! A társadalom nem csak alátámaszthatja, hanem korlátozhatja is az identitás olyan formáinak kialakulását, amely összeegyeztethető az emberi méltóság tanával.

Ebből következően az egyéni természet megváltoztathatatlan szentségének koncepciója nincs közvetlen kapcsolatban a társadalom megváltoztathatatlan természetének szentségét állító tanokkal. A helyzet ugyanis az, hogy nem minden társadalmi formáció támogatja az emberi természet azon formáinak a kifejlődését, amely formákat aztán megváltoztathatatlan szentségként kellene kezelnünk. A valóság tehát az, hogy a társadalmi rend szentségébe vetett hit tehát sok esetben ellentétben áll az emberi méltóság elvével.

Egy valódi liberális tehát nem fogadja el azt, hogy az adott társadalmi formációkat szentségként kell kezelni. Ehelyett támogatható, elismerésre méltó, illetve elismerésre méltatlan, korlátozandó csoportokba sorolja az aktuálisan létező társadalmi formákat.

A tekintély és az erő „liberális” szétválasztásának tanából pedig az is jól meghatározható, hogy mely társadalmi formációk tekinthetőek támogatandónak és melyek nem. A szentként kezelt társadalmi formációk tana ugyanis gyakorlatilag konkrét társadalmi státuszok és az azokat birtokló egyének „szentségét” jelenti. Ezzel persze nem is lenne gond, amíg a státusz a valódi tekintélyen alapul, nem pedig az erővel azonosított tekintélyen. A hamis tekintéllyel fedett erőpozíció viszont megkérdőjelezi az alávetettek méltóságának szentségét. Ezért egy valódi liberális nem tekinthet valódi tekintélyként a tiszta erőpozícióra.

„Ahogy azt is elfogadja, hogy a nemzet az egyik fontos közösségi szint a sok közül, aminek határai nem feltétlen esnek egybe az államéival.”
Így van!
„Az igazi liberális ezért aztán nagyra becsüli a nemzeti liberális hagyományt és annak olyan alakjait, mint Tisza István.”
Ismét egy csúsztatás! Ha valamit Tisza István elismert akkor az biztosan az az elv volt, hogy a nemzet határai egybeesnek az államéval. Ezért gondolkodott a szentistváni keretek mindenáron való fenntartásában. Tiszta ellenségei, a szerb, román, szlovák irredenták voltak azok akik az államhatár és a nemzeti közösség nem feltétlen egybeeséséből indultak ki.
A nemzeti liberális hagyományt, vagyis a liberális nacionalizmus hagyományát valójában nem Tisza képviselte, hanem Kölcsey, Wesselényi és Kossuth.

Tisza maximum az Eötvös féle centralistákkal hozható közös platformra, vagyis azokkal a liberálisokkal, akik az egyéni szabadság, vagyis a liberalizmus ügyét elválasztották a nemzeti önrendelkezés, vagyis a nacionalizmus ügyétől, és ezért valóban a monarciában, és az általa képviselt „autentikus nemzetköziség”-ben látták az egyéni szabadság biztosításának egyetlen zálogát. Ez a fajta liberalizmus tehát a nemzeti elv tökéletes tagadására épül, szemben mondjuk a Jászi vagy Rahner féle koncepciókkal. Ennek fényében az a kijelentés is megkockáztatható, hogy az „ősgonosz” szdsz előképe nem más mint a Tisza féle liberalizmus!

„Nem gyalázza, hanem együttműködik az egyházakkal, elismerve történelmi szerepüket.”
Persze, csak nem kritikátlanul. A társadalmi formációkkal kapcsolatos differenciált szemlélete miatt fenntartja a jogot a társadalmi formációk, így az egyházak, éppen aktuális megnyilvánulásainak bírálatára, ha azok sértik az emberi méltóság elvét. Ez még nem egyházgyalázás. Csak akkor lenne így ha valamiféle teokratikus államban élnénk.

„Lépést tartva a tudománnyal tudja, hogy a vallás nincs ellentétben az ésszel, ahogy a pszichológiával sem.”
Igen.
„Kiáll a határon túli magyarok jogaiért a regionalizmus és a pluralizmus jegyében, támogatja autonómiaigényüket.”
Igen! De az autonómiát elsősorban kulturális autonómiaként értelmezi, mert ebben kevesebb konfliktusforrást lát és így reálisabbnak ítéli a megvalósítását. Ugyanakkor figyelembe veszi, hogy ezek az „ellentmondások” csak stratégiai és nem elvi viták.

„Mivel mélyen tiszteli az emberi jogokat és az élethez való legalapvetőbb jogot, ezért elítéli az abortuszt.”
Hát ez megint egy hatalmas csúsztatás!
Valóban elismeri az emberi jogokat és az élethez való legalapvetőbb jogot, de ebből nem következik automatikusan az abortusz elítélése. Az abortuszvita alapja ugyanis nem az kérdés, hogy az embrionális embert megilleti-e az élethez való legalapvetőbb jog, hanem hogy az embrió ember-e. A liberális csak annyit ismer el, hogy ebben a kérdésben elsősorban a potenciális anyának van joga dönteni. Ez viszont nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy akár a legortodoxabb liberális is próbálja meggyőzni a döntési terhes nőket arról, hogy már a fogantatás pillanatától emberi lényként tekintsenek a születendő gyerekre.

„Nem kokettál az intoleráns humanistákkal, rendszeresen elhatárolódik a szélsőséges liberálisoktól és a radikális baloldaliaktól.”
Ez meg mi? Ki mondja meg, hogy ki az intoleráns humanista, a szélsőséges liberális vagy a radikális baloldali? A jobboldal éppen aktuális ellenfelei? Az ideális liberális ezek szerint az, aki kritikátlanul elfogadja a jobboldali „agytrösztök” és által gyártott ellenségképet, vagy esetleg van joga arra, hogy saját maga határozza meg a számára szalonképtelen elemeket? Érdekes amúgy hogy az „ellenségek” felsorolásból kimaradt a szélsőjobb, mintha ilyen nem is lenne.

„Az igazi liberális nem mentegeti a Kádár-rendszert, nem nosztalgiázik Zánka iránt.”
Korrekt!

„Nem horthystázza le Antall Józsefet, elhatárolódik a taxisblokádtól, ami a politika utcára vitelének megengedhetetlen formája volt.”
A kérdés csak az, hogy megáll-e ezen a ponton. Ha a jobboldalhoz hű, „liberális kispajtásként” kíván viselkedni, akkor nyilvánvalóan így tesz. Ellenkező esetben gondolhatja azt is, a kilencvenes évek elején újraindított „kultúrharc” valóban súlyos hiba volt, viszont olyan hiba, amiért nem csak az akkori liberálisok felelősek. Ebből következően az is lehetséges, hogy nem csak taxisblokádot, de a békemenetet és annak előzményeit (pl. a 2008-as szociális népszavazást) is az „utcai”- „népi” politizálás megengedhetetlen formájaként értékeli.

„Az igazi liberális nem vállal közösséget a szocialistákkal kiegyező…
hanem a magyar demokrácia megmentése érdekében nyíltan és egyértelműen átállt a jobboldalra…
Ez ugyanis az egyetlen, erkölcsileg elfogadható magatartás.”
Wow!
Lefordítva: az „igazi” liberális kritikátlanul, a saját elveire való tekintet nélkül, elfogadja a jobboldal önmagáról alkotott képét, vagyis azt, hogy ők a nemzeti üdvözülés egyetlen letéteményesei.
Az „igazi” liberális tehát afféle ölebként igazolja azt a tant, hogy a hatalom gyakorlására kizárólagosan a jobboldal jogosult. Az „igazi” liberális megfizeti azt a hatalmas árat, ami ennek a tannak az elfogadásával együtt jár, cserébe azért, hogy a „gazdi” örömét lelhesse abban, amikor megugatják a „nemigazi” liberálisokat.

Kár!
Pedig tényleg vannak fontos közös értékek (főleg a nemzet vonatkozásában) a liberálisok és a jobboldaliak között, de úgy tűnik, hogy a jobboldali vezetésnek még mindig fontosabb az értékeknél az erő, a harc és az uralom.

„Az igazi liberalizmus elfogadja a konzervativizmus eddigi eredményeit és épít rájuk.”
Lehetséges, persze csak akkor, ha ehhez nem kell feladnia az alapelveit.

„Tudja, hogy nem érdemes berzenkedni, mindez szükségszerű, a hagyományok, tekintélyek eltörölhetetlenek, az emberi természet állandó és megváltoztathatatlan.”
Így van! Valamint azt is tudja, hogy a hagyományt és a tekintélyt nem eltörlik, hanem felbomlik magától. Például akkor, ha hagyományt és a tekintélyt megtestesítő személyek viselkedése méltatlanná válik a megtestesítendő elvekhez. Ebből következően azt is tudja, hogy se hagyományt se tekintélyt nem lehet teremteni addig, amíg a teremtésre vállalkozó személy méltatlan a megteremtendő hagyományban vagy tekintélyben lakozó elvekhez. Egy liberális tehát ezt is tudja, hogy az a vezetés, amely kizárólag a hatalom és az erő kultuszában hisz sohase fog igazi hagyományt és tekintélyt teremteni. Egy igazi liberális ezért nem fog bedőlni az ilyen szirénhangoknak se!

„Így az igazi liberális megváltoztathatatlan realitásként elfogadja a konzervatív gondolkodás fenti kereteit, és ezen belül jelöli ki saját mozgásterét.”
Lehetséges, de csak a fentebbi kiegészítésekkel együtt!

„Nos, az ilyen liberálisokkal lenne érdemes párbeszédet folytatni. Hol vannak az igazi, európai, szalonképes, mérsékelt liberálisok?”
Az előbbieket figyelembe véve a válasz egyértelmű: Ott ahol az igazi, európai, szalonképes, mérsékelt konzervatívok! Ha majd a konzervatívok is igazi konzervatívvá válnak, akkor megtalálják a hozzájuk méltó liberális vitapartnereiket is.