Idézet G. Fodor Gábor legutóbbi blogbejegyzéséből:„Nagyvonalúnak lenni alapvetően azt jelenti, megtehetnénk, de még se tesszük. Meg van hozzá az erőnk (felhatalmazás, parlamenti többség stb.), de mégse élünk vele. Ezt a nagyvonalúságot nem a szív, hanem a politikai érzék diktálja. Vagyis a nagyvonalúság nem karakterünk állandó vagy legalábbis meghatározó vonása, hanem egy felismert szükség.”
Tévedés!
A nagyvonalúság – hasonlóan a többi erényhez – középhatár, vagyis két túlzó eljárás – ebben az esetben a fösvénység és a tékozlás – végletei között elhelyezkedő helyes cselekvési mód. Ebből következően – ugyanúgy, mint a többi erény esetében – a nagyvonalúság erénye is feltételezi a helyes észnek megfelelő cselekvés, a phronesis, a gyakorlati okosság intellektuális erényét. Bizonyos jellegű „politikai érzék” – vagy nevezzük inkább társas kompetenciának – minden erényhez szükséges. Ebből pedig az is következik, hogy a nagyvonalúság ugyanúgy a karakter állandó vonása, nem pedig az érdek érvényesítő kalkuláció esetleges következménye, mint a többi erény.
Ha csak a kalkulatív ész, vagyis az agyafúrtság motiválná a nagyvonalúságot, akkor a kérdéses cselekedett nem a valódi erény következménye, hanem csak az erény látszatának folyománya lenne.
Hogy miért lehet szükség erre a látszatra, vagyis a nagyvonalúság erényének színlelésére? Erre adhat választ a következő gondolatmenet:
„Nagyvonalú mindenekelőtt a győztes tud lenni, és még az is lehetséges, hogy a nagyvonalúság képes győzelemmé átfordítani egy vesztesnek látszó helyzetet. Mert bár lehet ugyan kisstílűen is győzni, de a győztes nagyvonalúsága erőről árulkodik. A nagyvonalúság az erősek politikai erénye, mert erő kell ahhoz, hogy ne tegyünk meg mindent, ami egyébként hatalmunkban állna. Aki meg tudja mondani, hogy van X dolog, amit semmilyen körülmények között nem tenne meg, az az igazán erős. Aki erre nem képes, az nagyvonalú se tud lenni, vagyis valójában gyenge. Mivel a nagyvonalúság elválaszthatatlan a győzelem-vereség kérdésétől, ezért kell kimondani, hogy most éppen ebben a helyzetben nagyvonalúan jártunk el. A nagyvonalúságot ezért valójában csak elszenvedni lehet. A politikában egész egyszerűen rosszul érzi magát az, akivel szemben kifejezésre juttatják, hogy most éppen nagyvonalúak voltak vele szemben, mert a nagyvonalúság gesztusa aláhúzza az illető gyengeségét.”
A valódi nagyvonalúság tehát az erősek erénye, kiváltsága. A nagyvonalúság színlelésében pedig az érdekelt, aki gyenge, viszont erősnek akarja mutatni magát. Az ilyen személy a nagyvonalúságnak éppen azt a variációját képtelen felmutatni, ami az ő adott helyzetében odaillő volna. Ez lenne a vesztes nagyvonalúsága, vagyis annak elismerése, hogy vesztett, hogy gyengébb. Láthattunk-e ez utóbbi típusú nagyvonalúságra példát valaha a nagyvonalúság erényével éppen most felruházott egyén esetében? Jogosan nyilvánítható-e nagyvonalúnak az, aki a híres, hírhedt „a haza nem lehet ellenzékben” szlogen szerzője? Vagy csupán a nagyvonalúság színleléséről van szó, ami éppen a nagyvonalúság erényének hiányát, a vert helyzet elfogadására való képtelenséget tükrözi.
Az értékelő szövegben, és az értékelt tett körülményeiben több tényező is azt a sejtést erősíti, hogy itt csak egy erény látszatáról, színlelésről, illetve a színlelés marketingjéről, vagyis csupán a médiakormányzás újabb megnyilvánulásáról van szó.
Először: Hitelesebb lenne, ha a kérdéses törvénytervezet visszavonása a valódi erő birtokában történt volna meg, vagyis az Alkotmánybíróság elmarasztaló ítélete előtt.
Másodszor: Az értékelő szöveg szerzője, hibásan határozta meg a nagyvonalúság erényét, ami szintén arra utal, hogy itt csak egy vert helyzet szépítéséről van szó. Ő maga írja, hogy a nagyvonalúságot, nem a karakter, hanem csakis a politikai számítás, a szükség felismerése motiválhatja. Ezzel elfedi azt, hogy ilyen erény valójában nincs, vagyis egy ilyen meghatározás csak az erény látszatára érvényes. A valódi erény ugyanis nem más, mint az a képesség, hogy egy konkrét szituációban a helyzethez leginkább illő cselekvési formán keresztül fejezzük ki az adott helyzetben leginkább helyénvaló erkölcsi érzésünket.
Az erény hibás meghatározására építő szerzői eljárás valószínűleg nem a véletlen műve. Arra vezethető vissza, hogy a szerző machiavellista rendszerében nem lehet különbséget tenni a valódi erény és az erény látszata között. Másképpen fogalmazva: A posztmodern machiavellista esetében, aki arról ismerhető fel, hogy elmossa a valódi erény és az erény látszata közötti különbséget – hiszen mi más lenne a modern kommunikációs technikákat alkalmazó politikai image felépítésének az alapja, ha nem ez – jó okunk van arra a feltételezésre, hogy minden esetben csak az erény látszatát akarja eladni nekünk.
Harmadszor: Többször is érzékelteti, hogy a győztes nagyvonalúsága terhes a vesztesnek félnek, és ezért ez utóbbi képtelen elismerni a nagyvonalú tett nagyvonalúságát. Többek között éppen azért jár így el a vesztes, mert belőle viszont hiányzik a nagyvonalúság erénye, ami az ő helyzetében annak elismerését kívánná, hogy gyengébb.
Ezzel a gondolatmenettel azonban több probléma is van. Egyrészt – a valós tények ismeretében – nehezen igazolható, az a kijelentés, hogy az ellenzék ne lenne tudatában, és ne ismerné el saját gyengeségét a hatalommal szemben. Másrészt – mivel a szerző egy posztmodern machiavellista – jó okunk van arra a feltételezésre, hogy a vesztesek „nagyvonalútlanságával” kapcsolatos megnyilatkozások mögött írottak inkább performatív mint leíró szándék húzódhat meg. Másképpen fogalmazva, nem konstatálja, hanem létrehozza a nagyvonalúság híján lévő ellenség képét. Így az a lehetőség se zárható ki, hogy a „győztes” csak azért „nagyvonalú” mert – a saját értelmezési keretei között – ezzel is csapást mér a gyengébbik félre. Másképpen fogalmazva: nem másról van itt szó, mint a nagyvonalúság látszatával, a „nagyvonalúskodással” demonstrált erőfölényről. Ráadásul – tekintve a valós helyzetet, vagyis azt, hogy a kormányoldal vereségről van szó – az erőfölény demonstrálása nem is az ellenségeknek szól, hanem önmagának. A nagyvonalúskodás gesztusának valós célja eszerint nem más, mint az erőfölény hamis tudatának fenntartása.
